Amit otthon hallgatunk az csak hangdoboz

A hatalmas hangfal erődítmények akkor váltak széleskörűen ismertté, amikor megépült a "The wall of sound", amit a Grateful Dead zenekar hangmérnöke alkotott meg 1973-ban. A 80-as években az ilyen gigantikus hangfalak  fokozatosan eltűntek a koncertek színpadjairól, átadva a helyüket a könnyebben kezelhető utódoknak.

A színpadi audioszörny létrehozásának ötlete a "Medve" becenévre hallgató Owsley Stanley-től származik. Ő nem csak a banda hangmérnöke volt, de részben finanszírozta is őket, azon túl pedig ellátta a tagokat „alkotói elixírrel”, vagyis LSD-25-tel. Az anyagot ( ami az USA-ban 1975-ig félig legális volt) a vállalkozó szellemű kémikus-mérnök egyedül gyártotta, használta és jó haszonnal árulta másoknak is. Persze volt egy kis szépséghibája ennek az üzletnek, ugyanis amikor neves vásárlói közül egyre többen távoztak idő előtt az élők sorából, letartóztatták, majd hároméves börtönbüntetés várt rá.

A "The wall of sound" legenda úgy indult, hogy az 1969-es év egyik pszichonautikus utazása alkalmával (a kaliforniai Novato-ban próbált az együttes), egy „megvilágosodott” állapotban történt beszélgetés során - ami a hangosításról szólt - Bob Weir, Jerry Garcia, Phil Lesh, Medve és a Grateful Dead néhány odaadó csodálója összegyűlt a próbateremben és megvitatták az akkori hangosító berendezések elégtelen képességeit. Amikor a beszélgetés az élő fellépések irányába fordult, Medve előállt egy ötlettel: „Tudjátok, a megoldás a hangrendszerben van. Annak az együttes mögött kell állnia, és minden hangszert külön kell erősíteni” Abban a pillanatban senki sem vette komolyan , de az elv nagy hatással volt az összegyűltekre. Ez volt a kiindulási pontja egy addig soha nem látott építmény – "The wall of sound" – létrehozásának.

Létezik egy sokkal prózaibb verzió is az előzményekről, ez pedig a banda sikertelen fellépése a Woodstock Music & Art Fair fesztiválon 1969-ben. Akkor olyan problémák voltak a hangberendezéssel, amelyek lényeges hatással voltak az előadásra és a hallgatóságra is főleg negatív irányban. Nem tudjuk az igazságot, de 1972-re Owsley Stanley (Medve) befejezte a „Fal” tervezését. A kidolgozásban részt vett Rick Turner, Ron Wickersham és John Curl is. 1973-ra a "The wall of sound" felépült.

A banda minden tagja és minden egyes hangszer saját erősítést és hangsugárzókat kapott. A fal csúcsminőségű alkatrészekből épült. A hatalmas szerkezet 27 000 Watt RMS, azaz szinuszos teljesítményre volt képes és 103dB hangnyomást produkált kb. 800 méter távolságban. A zenészek a fal előtt léptek fel, és nem használtak monitor hangszórókat. Ezért, ahogy azt Medve kigondolta, a zene kivételesen tisztán szólt, és egyformán hallották az emberek a színpad előtt és a zenészek a színpadon állva. Eközben a zenekar tagjai hogy nem süketültek meg, azt senki nem tudja.

A hangfalak meghajtását 89 darab 300W RMS teljesítményű tranzisztoros, valamint három darab 350W RMS teljesítményű McIntosh csöves erősítő alkotta. A maguk korában ezek voltak a legjobbak. A csöves MC3500-ból ma már alig lelhető fel működő darab, de ha akad is egy eladó példány, azért simán el lehet kérni hatvanezer dollárt.

A „The wall of sound” megjelenése idején a bolygó a legerősebb koncert hangrendszere volt. Összehasonlításképpen, a legendás The Beatles 800 W összteljesítménnyel lépett fel, és Woodstock sem lépte túl a 4 kW-ot. A nagy fal folyamatosan nőtt, 10 méteres magasságot és több száz tonna súlyt ért el 1976 végére. A 80-as évek elejéig használták, ezután már a magas költségek miatt nem érte meg, ráadásul addigra születtek kényelmesebb és praktikusabb megoldások. Ennek ellenére mégis volt egy esemény ahol összeraktak egy még nagyobb szörnyeteget.

A Donington parkban (Derbyshire U.K.) rendezték a "Monsters of rock" fesztivált 1988 augusztus 19-22 Között olyan résztvevőkkel, mint a Metallica, Van Halen, KISS, David Lee Roth, Megadeth, Guns `N` Roses, Helloween és az Iron Maiden. 107 000 néző előtt tartották meg a koncerteket.

Ehhez építettek két darab 45 x 10 méteres hangfalrendszert, amelynek (RMS) összteljesítménye 523 000 Watt volt és 100 dB hangnyomást biztosított 2,7 km távolságra. A mérések során az Iron Maiden koncert alatt 118 dB és 124 dB közötti értéket rögzítettek a hangforrástól 90 méterre, a csúcsértékek elérték a 140 dB-t. A rendszer 360 darab hangdobozból állt, amit 460 teljesítményerősítő hajtott meg 4 frekvenciasávra osztva. Minden hangszórót a Turbosound gyártott. A berendezés több mint fele az Iron Maiden csoporthoz tartozott. Akkorára sikeredett a szörnyeteg, hogy 1990-ben felvették a Guinness rekordok könyvébe, mint a legnagyobb hangrendszert.

A legtöbb diszkóban az emberek a DJ felé fordulnak, de 2013-ban Manchesterben a hangrendszerről akartak képeket készíteni, ugyanis ekkor debütált a "Despacio". Hét darab 3,5 méter magas hangsugárzó, 50 000 wattos összteljesítménnyel. Két éves fejlesztés után három éjszakán át szólt a Manchester New Century Hallban az összesen tíz tonnás cucc. 

A rendszert az LCD Soundsystem frontembere, James Murphy tervezte, de közreműködött a legendás hangmérnök John Klett és két mashup - több zeneszámot összeolvasztó - mester, David és Stephen Dewaele. A Despacio - ami a spanyolul lassú - azért született, hogy az Ibiza-i éjszakában a DJ-k egyedülálló hangminőségben játszhassanak olyan zenéket, amikek általában nincs lehetőségük játszani, és persze kizárólag vinylről. Az audiofil fejlesztőcsapat mindenképpen McIntosh erősítőket akart használni , mivel ezek már bizonyítottak a Grateful Dead nagy falában .

A törekvés az volt, hogy olyan klub hangrendszert hozzanak létre, amelyik úgy szól, mint egy audiofil otthoni cucc. El akartak szakadni a mai sokprocesszoros készülékektől, amik mindent szoftveresen próbálnak megoldani. Az alkotók nagyra értékelték az analóg technikát. Hat hónap alatt készültek el a tervek, szerencsére a McIntosh is fantáziát látott ebben az egyedülálló projektben és több százezer dollár értékű erősítőt kölcsönzött, melyeknek összteljesítménye 50 000 watt és a súlya 4,5 tonna volt. A rendszer nem csak jól szólt, de jól is nézett ki. A magassugárzó helyzetét mechanikus úton lehetett változtatni a futásidő korrekció végett, tehát semmi hangprocesszor meg ilyesmi. Két nappal a debütálás előtt szinte minden zenei stílussal tesztelték a rendszert, és remekül vizsgázott.

A Despacio úgy szól, hogy elmerülhetsz a zenében, és nem ébredsz fáradtan másnap. Olyan a hangminőség, hogy nyugodtan beszélgethetsz a melletted lévővel, mert megérted minden szavát, nem kell ordibálnod. A kiváló építőelemek mellett még az a titok, hogy a rendszer kb. 20%-on működik, ezáltal minimalizálva a torzítást és egyéb negatív hatásokat. Gond is lenne, ha feltekernék a maximumra, hiszen ekkora teljesítménnyel már szabadtéren szoktak hangosítani. Mindenki kimenekülne a teremből és halláskárosodást szenvedne valószínűleg.

Hasonló elgondolásból született meg Bowers & Wilkins Sound System, mint a Despaacio. Ha kapható lenne a kereskedelemben 1.000.000 eurós árcédula díszelegne rajta. Laurence Dickie, a legendás Nautilus hangszórók tervezője segített a rendszer megalkotásában. Még nagy hangerőn is kellemesen szól, de valószínűleg ennél sem tekerik fel teljesen a potmétert, mert 120 000 Watt már fegyverként is használható, bár ezt a gyári adatot kicsit soknak találom, valószínűleg zenei csúcsokra értelmezhető. A hangrendszer összes eleme házon belül készült, tehát a Bowers & Wilkins saját terméke.

A NASA valaha épített legerősebb rakétája fogja hordozni az ORION űrhajót. Ahhoz, hogy szimulálni tudják a valós körülményeket, az űrkapszulát a hordozórakéta által kibocsátott akusztikai rezgések hatásának kell kitenni. A gyártó Lockheed Martin ezt a tesztet egy speciális akusztikai kamrában szokta végezni, de mivel az űrhajót nem akarták elmozdítani a helyéről, ezért mást kellett kitalálni. Körbepakolták 1500 darab hangdobozzal és 150 decibeles hangnyomással ráküldték a számítógép által szimulált hangokat.

A hangszórórendszer bárhol felállítható - feltéve, hogy van elég villamos energia a közelben. Egy számítógépes algoritmust gondoskodik róla, hogy a hanghullámok pontosan ugyanolyan eloszlással és energiaszintekkel érkezzenek az űrhajóra, mint ahogy majd az indításkor fognak. A kapszulán és környékén elhelyezett 70–100 mikrofon ad visszajelzést arról, hogy ez valóban megtörténik.

Arról nincs információ, hogy a technikusok munka után esetleg zenével is próbálgatták e a rendszert.

RMS (effektív, vagyis hatásos teljesítmény). Szabványos mód az erősítők teljesítményének mérésére. Az eszköz bemenetére szinusz jelet vezetünk és megmérjük a kimeneten azt az átlagos értéket, amit még károsodás nélkül elvisel, ezért szinuszos teljesítménynek is szokták nevezni. A zene persze ritkán áll ilyen hullámokból, és ott rövid idejű csúcsok is előfordulhatnak, amiket még simán elvisel az erősítő, ezért létezik még a zenei teljesítmény, ahol ezeknek a rövid csúcsoknak az értékét veszik figyelembe, ezért ez mindig nagyobb, mint az RMS. Ahol nem tüntettem fel, ott nem derült ki milyen módon mérték a teljesítményt.

Források: wired.co.uk, whathifi.com, popsci.com, roniker.ru, pult.ru, wikipédia

A fordításban segédkezett: Bereczky Csaba