Még a Vadásztölténygyárban kezdődött a katonai rádiók gyártása

Az első ötéves tervben a gyár profiljába helyezték a katonai szárazföldi harcászati szintű adóvevők gyártását. A katonai feladatok átadása-átvétele a határozatok szerint minden zökkenő nélkül valósult meg. Ennek oka egyrészről az volt, hogy a vállalat felkészült volt ilyen feladatok megoldására, másrészről, és ez volt a meghatározó  a budapestiek nem értékelték stratégiai termékeknek ezen gyártmányokat. Abban az időszakban ez igaz is volt, mivel még nem volt szakosítási egyezmény, és a magyar ipar csupán a magyar honvédség szükségleteire termelt (esetleg az NDK részére is).

A termékkör R-104, R-105 (lenti kép), R-125 stb. rádió adó-vevő készülékek. Ezek a második világháborús német, amerikai konstrukciók, technológiák alapján tervezett, gyártott termékek voltak. A mechanikai feladatok nem jelentettek különösebb nehézséget a vállalat számára. Az elektronikai feladatok megoldására a vállalatnak szinte egyetlen szakembere sem volt. Ebben az időben a közszükségleti rádiókészülékek gyártása elindult, amit egy nagyon hatékony elektronikai műszerészoktatási program támogatott. Ezen műszerész generáció képzése középiskolai tanulmányok elvégzésére alapult, a végzett szakemberek tudás, és intelligenciaszintje nagyon magas volt. Ezen szakemberek továbbképzése, a budapesti üzemekben a tapasztalatszerzés minden nehézség nélkül biztosította az elektronikai feladatok megoldását is anélkül, hogy a programban résztvevők felsőfokú képzettséggel, vagy a szakterületre vonatkozó tapasztalatokkal rendelkeztek volna.

Már ebben az időben a szovjet tervezőszervek jelezték, hogy a szolgáltatásaiban is elavult harcászati rádiókommunikációs rendszert egy új, korszerű gyártmánysorral cserélik fel. A fejlesztési, gyártási nehézségek miatt a program közel egy évtizedet késett, a VÜSZTREL, BINOM, BERKUT, DEIMOSZ fedőnévvel elkeresztelt terméksor csak a hatvanas-hetvenes években került a VIDEOTON-ban honosításra. Érdemes a késés okairól is néhány szót szólni, hisz ez alapvetően határozza meg a vállalat ezen a területen létrehozott műszaki, termelési kapacitásainak színvonalát. Az ötvenes évek végén az Egyesült Államokban már kibontakozóban volt a félvezető ipar, és a katonai eszközök új generációjánál a tranzisztorizálás elterjedt volt. Ezzel a berendezések teljesítmény igényét, és a szolgáltatások sokrétűségét tudták biztosítani. Igaz, a környezeti feltételek, főleg a szélsőséges hőmérsékleti követelmények vonatkozásában meg kellett alkudni, például nem lehetett biztosítani a -40 °C-on történő üzemeltetést.

A többféle verzióban gyártott R-107 katonai rádió, és egy VÜSZTREL egység az R-130

A szovjet félvezető-fejlesztések és ipar közel egy évtizedes elmaradásban volt, így az ottani fejlesztők továbbra is csak az elektroncsöves technológiára támaszkodhattak. Ugyanakkor a szovjet vezérkar a környezeti feltételek, teljesítményfelvétel, méretek, szolgáltatások vonatkozásában szinte megoldhatatlan feltételeket állított a fejlesztők elé. A szükség nagyon érdekes megoldásokat szült, például a rövidhullámú adó-vevő frekvencia szintézerét nem elektronikusan, hanem mechanikus speciális áttételek, kapcsolók, arretáló szerkezetek alkalmazásával oldották meg, vagy az ultrarövid-hullámú adóvevőnél a frekvenciastabilitást a mechanikus elemek különféle hőtágulási karakterisztikájú fémekből „speciális” hegesztéssel összerakott szerkezetei biztosították. A vállalatnak a szovjet késés miatt elegendő ideje maradt a felkészülésre, úgy a munkaerő, mint a technológiai feltételek biztosítása vonatkozásában. A felkészülést segítette a szovjet gyárakban biztosított nagyszámú tanulmányút lehetősége is.

A gyártás beindítása a vállalatnál zökkenő nélkül, néhány esetben a szovjet vállalatokat megelőzve történt meg. Úgy a szovjet katonai, mint a hadiipari szervezeteknél a VIDEOTON tekintélye, elismertsége magas szintre nőtt. Még az önálló fejlesztési tevékenységet is megengedték, sőt esetenként támogatták. Erre példa az NDK hadseregének speciális igényeire kifejlesztett PHOJBOSZ rádióállomás. A termelés részletes adatait a még ma is érvényes titkosítás miatt nem tudjuk közreadni, csak az 1989. évben elért termelési érték - 9,8 Mrd Ft (ma, 2015-ben 98 Mrd Ft) - jellemzi a program nagyságát.

DEIMOSZ rádióállomás GAZ-66 alapra építve, más néven R-142

A 80-as évekre a szovjet hadi és ipari vezetés újra azt tapasztalta, hogy lemaradása az USA-hoz viszonyítva tovább nőtt. Ebben az évtizedben az integrált áramkörök tömeges megjelenése, egy ebből következő széles körű elektronizálás jellemezte a korszerű rádióelektronikai eszközöket. A szovjet ipar nem tudott megbirkózni az integrált áramkörök gyártásával, így a szovjet vezérkar ismételten lehetetlen helyzetbe hozta a fejlesztőket. Tovább már elfogadhatatlanná vált ezen készülékek teljesítményfelvétele, mérete - főleg a hordozható eszközöknél -, és teljesen hiányoztak a korszerű digitális kommunikációt biztosító rendszerek, és új sugárzási megoldások, főleg az URH-sávban egyben kvázi titkosítást is biztosító „hopping” technika.

A hopping technika, azaz a frekvenciaugrásos eljárás ötlete még a második világháborúból származik. Lényege, hogy az adó- és a vevőkészülék másodpercenként akár több százszor is frekvenciát vált egy előre meghatározott séma alapján. A hagyományos berendezésekkel ez az adás gyakorlatilag észlelhetetlen, ezért ilyen módon a harctéren, rádiócsendben is észrevétlenül lehet forgalmazni.

A szovjet fejlesztők ismét szükségmegoldásokra kényszerültek: a tranzisztorizálás elodázhatatlanná vált, és mivel LSI (nagy integráltságú áramkör) elemeket a szovjet félvezető ipar főleg haditechnikai alkalmazásra nem tudott előállítani, speciális szereléstechnikával, vastag- és vékonyréteg áramkörökkel helyettesítették az LSI félvezetőket. Ezzel nyilván az eszközök előállítási költségeit növelték és a gyártó üzemeket ezen speciális szerelési technológiák honosítására kényszeríttették. Ilyen technikai, technológiai bázison hozták létre az ARBALET harcászati (szárazföldi) rádió-elektronikai eszközöket. Úgy a szovjet vezérkar, mint a tervezőszervek a 80-as évek elején kezdték a programot kiszivárogtatni és 1983-84-ben már megismerhetővé vált a terméksor összetétele, specifikációja és nagyon vázlatosan a gyártáshoz szükséges feltételrendszer. Megindult a harc a Varsói Szerződés országai közt a szakosításért, de a szovjet fél egyértelművé tette, hogy csak azok az országok számíthatnak szakosításra, akik az évtized végére rendelkeznek a gyártáshoz szükséges technológiai feltétel-rendszerrel.

A vállalatnál csak a legfelsőbb vezetés rendelkezett az ARBALET programmal kapcsolatos adatokkal, és a szakosítás feltételrendszerével. Elsősorban is az új szerelési technológia vállalaton belüli honosítási lehetőségét, feltételrendszerét dolgozták ki. A végső döntés szerint a technológia honosítását nyugati licencia és technológiai berendezések vásárlása útján lehet biztonságosan és gyorsan megvalósítani. Az új üzem létrehozása 100-130 M Ft-ba került és alapvetően tőkés devizát igényelt. A vállalat az anyagi feltételeket megteremtette, és LOHSE projekt néven 1989-re az üzemet felépítették.

A vállalat felső vezetése számára világos volt, hogy a létrehozott hibrid áramkörök gyártására alkalmas technológiai bázist az ARBALET programmal nem tudja kihasználni, ezért új polgári profilokat keresett. így került kapcsolatba a BOSCH GmbH autóelektronikai részlegeivel, és gyártási kooperáció létrehozását készítették elő. A BOSCH nagyra értékelte a VIDEOTON technológiai felkészültségét, de az együttműködés a rendszerváltás miatt nem jött létre.

Az ARBALET program technológiai bázisát a szovjet hadiipar nem tartotta véglegesnek, evolúciós lépésekkel a félvezető elemek integrációjának szélesítését tervezték „GATE ARRAY” félvezető szeletek (chip-ek) felhasználásával, a szerelőüzemeknél történő befejezéssel. A VIDEOTON a „BOÁK” programmal (Berendezés Orientált Áramkörök) az OMFB (Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság) segítségével erre a lehetőségre is felkészült. (A technológia polgári alkalmazását jelentette a VIDEOTON TV Computer hangmoduljában használt GATE ARRAY áramkör, amelyet mérnökeink 1985-ben az angol QDOS céggel történt kooperáció keretében Cambridge-ben fejlesztettek ki, de a sorozatgyártás már a BOÁK-ban történt.) Sajnos ez a program is meghiúsult a rendszerváltás forgatagában.

A 80-as évtized elején a katonai elektronika egy új területe körvonalazódott az akkori legfelsőbb politikai vezetés katonadiplomáciai munkálkodása következtében. A vállalaton belüli mendemondák szerint a szerződéseket a vállalat vezetése személyautókért, néhányezer dolláros ajándékokért, készpénzért vásárolta meg. Sajnos nem így történt, a szerződésekért dollármilliókat kellett fizetni, titkos bankszámlákra. A legnagyobb ilyen kifizetés meghaladta az 50 millió dollárt. Persze az arab etikett szerint az operatív szinten is kellett ajándékot adni, de ez baksis volt az „ügynöki jutalékokhoz” viszonyítva.( Jé! A korrupció nem mai találmány?)
A témakör aktualizálódását a skóciai Lockerbie felett 1988. december 21-én líbiai terroristák által felrobbantott Pan-Am 103-as számú Boeing-74 es utasszállító által kiéleződő katonai feszültség tovább generálta. A líbiai partok körül kialakult katonai jelenlét - még a hagyományos rádiókommunikációval - indokolta az arab országok rádióelektronikai felderítő és zavaró kapacitásainak kiépítését. Majd ehhez a „divathoz” India is csatlakozott. A VIDEOTON számára ez teljesen új terület volt, hazánkban alkalmazási tapasztalattal csak a honvédség III. csoportfőnöksége rendelkezett, eszközfejlesztési és gyártási tapasztalatokkal pedig csak néhány kisebb fejlesztő-gyártó vállalat, mint például a MechLabor.

Elsőként a líbiai katonai vezetés jelentkezett, bejelentett igénye valószínűleg a világ legnagyobb ilyen rendszere volt, több százmillió dollár bekerüléssel. Majd csatlakoztak a programhoz a szovjetszimpatizáns arab országok: Szíria, Irak és végül India is ugyancsak több százmillió dollár igénnyel. A magyar ipar felkészületlen volt egy ilyen hatalmas elektronikai program fejlesztésére, gyártására. Sikerült a katonai, politikai vezetésnek rabírnia a magyar ipar történetében szinte máig példátlan integráció létrehozására a programban feladatot vállalni tudó cégeket.

SZAHARA konténer szállító jármű, és egy TARAN egység

A program SZAHARA fedőnéven híresült el, a gyártásra létrejött konzorcium vezetője a VIDEOTON lett. Ebben az időben a VIDEOTON a programokhoz csak szervezeteivel, területével (integrációhoz) tudott hozzájárulni, majd később nagy teljesítményű adókkal, rendszer automatizálással, számítástechnikai eszközökkel (Remote Process Terminál, RPT), a hatalmas programból a VIDEOTON részesedése átlagosan évente 1-2 milliárd forintot tett ki. A vállalaton belül a program nagyon kemény stratégiai vita katalizálója lett. Volt aki a SZAHARA programban látta a vállalat további fejlődési lehetőségét. Ezt kommunikálva, a vállalaton belül ki is kialakult ez a képzet, a többi profilt az átlag videotonos is a „pléhkrisztus” kategóriába helyezte.

Ezzel ellentétes nézetet vallott a vállalat műszaki igazgatója, Kázsmér János, a Rádiógyár igazgatója, Herczog József és Szabó Antal, a SZAHARA vállalati koordinátora. Ez a kör szükségesnek tartotta a SZAHARA programot a konvertibilis devizaszerzés biztosítására. Álláspontjuk szerint a stratégia termékkör ebben a műfajban is a szovjetek által fejlesztett, harcászati alkalmazásokon is használható TÁRÁN rendszer volt. Papp István halála után a szovjet hadiiparral történő egyezség alapján a TÁRÁN gyártása a VIDEOTON-ban elindult, 1989-ben az első 50 millió rubel értékű termék legyártásra került.

Érdemes néhány mondatban a SZAHARA program értékelését megvilágítani. Kereskedelempolitikai szempontból is tévedtek azok, akik ebben hosszú távú fizetőképes piacot képzeltek. A vevőkör anyagi lehetőségei további rendelésekre talán csak India esetében voltak biztosítottak. Az arab országok esetében már az első rendelések is nagyon bizonytalan forrásokra alapoztak. Még nagyobb volt a tévedés szakmai szinten. Rövid távon a „hopping” technika, a digitális kommunikáció már a 80-as években is megkérdőjelezte a rendszerek hatékony alkalmazását, hosszú távon pedig a műholdas kommunikáció értelmetlenné tette az ilyen rendszereket.

SZAHARA építőelemek

A 80-as évek második felében a szovjet vezérkar tájékoztatta a Varsói Szerződés tagállamait, hogy egy nagyszabású fejlesztési programot indít a szárazföldi csapatok irányításának automatizálására. A fejlesztési programba a szakosítási előzetes megállapodásoknak megfelelően a tagországokat is bevonja egy kormányközi megállapodás alapján. A legfelsőbb irányító szerv a Kormányközi Bizottság, a szakmai koordinációt egy Főkonstruktőri Tanács biztosítja. A Tanácsba magyar részről Kázsmér Jánost delegálták civilként. A program fedőneve PASZUV, a program nevének a rövidítése volt.

Munka közben kiderült, hogy a szovjet fejlesztők által definiált program a harcászati feladatok közül csak a kommunikáció automatizálását tűzte ki célul. Adós maradt a harcmező vizuális információinak elektronikus gyűjtésével, feldolgozásával, tárolásával, megjelenítésével, holott a rendszerbe pilóta nélküli felderítő repülőgépek is tartoztak. Ugyanakkor megoldották a harcmező radioaktív és vegyi felderítését, adatok rögzítését, értékelését. Megoldatlan maradt a pontos elektronikus helymeghatározás is. A harcmező rádiófrekvenciás zavar felderítése, zavarása harcászati szintű eszközökkel megoldott volt (TÁRÁN), de nem integrálták a rendszerbe. Minden eszköz páncélozott járműbe volt telepítve, ilyen szempontból teljesítette a modern harcászati követelményeket.

A fentiekből következtethető, hogy a névben jelölt feladat csak nagyon kis részét fedte le a tényleges program. Ennek oka elsősorban az, hogy ebben az időben a rendszer tervezői nem rendelkeztek a feladatok megoldásához szükséges korszerű eszközökkel, elsősorban a vizuális információkezelés, műholdas helymeghatározás, és a szükséges számítástechnikai háttér vonatkozásában. A kommunikáció automatizálása a régi eszközökkel - VÜSZTREL, BINOM - történt, de a szellemes rendszerkoncepcióval a kommunikáció hatékonysága a verbális kommunikációhoz viszonyítva legalább tízezer-szeresen javult, ennek következtében a felderíthetőség is ugyanilyen mértékben romlott. Műszakilag érdekes volt a 120-150 szóból álló speciális nyelv, amelyre a kommunikáció alapult. 

A PASZUV rendszer jelentőségét a 80-as évtizedben még nem tudtuk értékelni, de a VIII. ötéves tervben (1991-1996) történő kiteljesedése esetében a VIDEOTON számára a termelési feladatokat legalább egy nagyságrenddel növelte volna. 1989-ben megkezdődött a következő ötéves terv előkészítése, létrejött az első magyar-szovjet egyeztető tárgyalás Balatonaligán. A VIDEOTON kontingensjavaslata elsősorban a magyar tervezőszerveket bénította meg, de a szovjetek is aggodalmukat fejezték ki, mivel hadseregük anyagi ellátására a folyó ötéves tervnél is kevesebb összeget kaptak.

A VIDEOTON hadiiparát a Varsói Szerződés felbontása tulajdonképpen megszüntette. A rendszerváltás utáni politikai elit elképzelését, hogy Magvarország termelési feladatot kaphat a NATO-országok ellátásában, nem teljesült. Ezzel az ország történetének egyik legnagyobb és legkorszerűbb ipari kapacitása semmisült meg. Nagy kár érte a VIDEOTON-t, nagy kár érte az országot.

A témához kapcsolódik még két érdekesség:

1990-ben a VIDEOTON-ban járt az USA Szenátusa Honvédelmi Bizottsága elnöke magánlátogatáson. Természetesen megnézte a televízió, számítástechnikai és katonai elektrotechnikai végszerelő üzemeket. Őszintén bevallotta, meglepték a látottak méretei és szakmai színvonala. Külön érdeklődött a Vüsztrel katonai adóvevő iránt, amit részletesen bemutattak neki. Búcsúzáskor elmondta, hogy Alaszkában látott néhány VIDEOTON gyártmányú Vüsztrelt alkalmazásban, nagyon nehéz klimatikus körülmények között (-40 C fok). Az USA katonai eszközei nem biztosították ilyen alkalmazásban a kommunikáció lehetőségét, ezért vásárolták kerülő utakon a Vüsztrel készülékeket. Végezetül sajnálatát fejezte ki, hogy ez a kultúra fenntarthatatlan, hisz sem a NATO-nak, sem nekik nincs szükségük ezekre a termelő kapacitásokra.

Vajon Videoton gyártmányú készülékkel hallgatják le az Irakban háborúzó felek rádiós kommunikációját? Az FH-1 nevű csodafegyverről a Jane's haditechnikai szaklap is elismerően nyilatkozott. A hír sajnos nem igaz, de volt róla egy cikk 2003-ban az Indexen, ami itt elolvasható.

Kázsmér János írása nyomán

Képek forrása: radiomuseum.hu, A VIDEOTON története című kiadvány

Akit érdekel a VIDEOTON története, az megvásárolhatja a könyvet