A szuperágyú, amely ellő Izraelig
Gerald Vincent Bull, a világ legnagyobb tüzérségi szakértője 1990 március 30-án gyilkosság áldozata lett Belgiumi lakása előtt. Amikor a 62 éves tudós lerogyott a földre egy álom is véget ért, egy szuperágyú megépítésének álma, amely képes műholdakat juttatni az űrbe, vagy tüzérségi lövedékeket lőni akár ezer mérföld távolságra lévő ellenséges területre. Halála után két héttel a brit vámhatóság nyolc hatalmas, 1 méter átmérőjű és 60 méter hosszú acélcsövet foglalt le. A papíron kőolaj kitermeléshez készült alkatrészeket egy brit acélmű gyártotta, és arra vártak, hogy Irakba szállítsák őket a szuperágyú utolsó darabjaiként. Egy hónapon belül még öt másik európai országból is indultak volna alkatrész szállítmányok a Babylon projekthez, ami több volt mint fegyver, inkább egy ragyogó tudós drámája, aki csalódott a nyugati hatalmakban és a világ egyik legvéresebb rendszerével szövetkezett, hogy álmait megvalósítsa. 1985-től kezdve Irak több száz tüzérségi eszközt vásárolt meg Bulltól.
Gerald Bull 1928-ban született Kanada Ontario tartományában, 22 éves korában az egyik legfiatalabb diák, aki a Torontói Egyetemen doktori címet szerzett. Megvetette az elméleti tudósokat és a bürokráciát. Egy német nő változtatta meg az életét, aki megkereste Bullt. Ő egy olyan mérnök lánya volt, aki az első világháború idején a Párizs-ágyú projekten dolgozott. Az ágyút, amelyet a Krupp-művek fejlesztett ki és gyártott le, 1918. március 23-án vetették be először Párizs ellen. A mázsás lövedék körülbelül 1600 m/s (!) sebességgel elindult útjára, és ahhoz, hogy el tudják érni a 120 kilométerre fekvő Párizst, a röppályát úgy számolták ki, hogy a lövedék a legmagasabb pontján több mint 40 kilométer magasan utazott, és ezzel az első ember által készített tárgy lett, ami kijutott a sztratoszférába. Maga a repülés kb. három percig tartott, és meglepő, de a nagy magasság, és a hosszú időtartam miatt a Föld elfordulását is bele kellett kalkulálni a ballisztikus pálya tervezésébe. A párizs-ágyú túl későn érkezett ahhoz, hogy az első világháborút Németország javára fordítsa, de hihetetlen technikai diadal volt feltalálójának, Fritz Rausenbergernek, a Krupp tüzérségi fejlesztő és gyártó részlege vezetőjének.
A három hatalmas fegyver eltűnt a háború vége előtt, és a tervük titka látszólag elveszett örökre. A német látogatón keresztül azonban Bull a Rausenberger család archívumában egy nem publikált kézirathoz jutott, amely felvázolta a fegyver felépítését és képességeit. Abban a pillanatban megszületett az a megszállottság, ami ezután uralta és meghatározta Bull életét. Az 1961-ben indult HARP projekt is nagyrészt Gerald Bull , az ellentmondásos, de rendkívül sikeres ballisztikai mérnök lobbizására kezdődött.
A HARP (High Altitude Research, nem keverendő a HAARP-al) projekt az Egyesült Államok és Kanada közös programja volt azzal a céllal, hogy alacsony áron juttassanak el a világűrbe eszközöket, ellentétben a költséges és sokszor kudarcot valló rakétákkal szemben. Az Egyesült Államok hadserege, a kanadai védelmi minisztérium és a McGill Egyetem támogatásával felépítették a kísérleti helyet Barbados szigetén. Az elkészült „puskacső” többször is használható és könnyen karbantartható volt. Bár Bull és csapata ért el részleges eredményeket, a vietnámi háború költségei és a kutatások irányába táplált bizalmatlanság miatt a szuperfegyver programot törölték 1967-ben. A projekt visszavonása után a kísérleti ágyú megmaradt a helyén, ahol a mai napig rozsdásodik (lenti kép).
Az 1970-es években újra ott volt a lehetőség a projekt újraindítására, de addigra a világ legnagyobb része már nem keresett szuperfegyvereket, vagyis Bull terveire többé nem volt igény – legalábbis a hagyományos nagyhatalmak körében. Bull soha nem mondott le az ágyúval kilőtt műhold ötletéről, ezért pénzforrásra volt szüksége. Egy Kanadában bejegyzett céget hozott létre, és fegyverkereskedelembe fogott. Az 1970-es és 1980-as években új tüzérségi fegyvereket fejlesztett ki, amelyek drámaian felülmúlták az összes addigit. Ezeket eladta Dél-Afrikába , majd Irakba, amiért letartóztatták és börtönbe került, később a szabadon bocsátását követően Brüsszelbe költözött.
Abban az időben, amikor Bull szakértelmét bármely szuperhatalom szívesen kamatoztatta volna, ő mégis úgy döntött, Szaddam Husszeinnek ajánlja fel szolgálatait. 1981-ben az iraki kormány megkereste Bullt, és nagy érdeklődést mutattak a tudós szuperfegyvere iránt, amely számukra az irak-iráni háború eldöntésével kecsegtetett, ezen túl pedig hozzásegíthette volna Szaddam Husszeint azon ambíciójához, hogy Irakot az arab világ vezető hatalmává tegye. Akkoriban még nem volt olyan éles nyugatellenesség a Közel-Keleten, így Bull megkeresésében nem volt semmi megbotránkoztató. Így vált Bull egyik legnagyobb mecénásává az Iraki kormány. Irakban folytatta munkáját, meggyőzte a vezetőket, hogy építsenek egy új szuperágyút, a Project Babylon-t. Szaddam Husszein beleegyezett abba, hogy finanszírozza a projektet, de csak akkor, ha a Bull segít a Scud rakéták korszerűsítésében. Bull tisztában volt azzal, hogy Irán és Izrael lesz a célpontja legújabb fejlesztéseinek.
1988-ban az iraki kormány 25 millió dollár tőkével beszállt Bull Babilon-projektjébe – ez volt az első igazi űrfegyver program Irakban. Az első lépcső a prototípus Bébi Babilon megalkotása volt, amely 350 milliméter széles furatú tüzérségi cső, a második lépcsőfok pedig maga a célként kitűzött Nagy Babilon, amely 156 méter hosszú, 1 méter széles furatú cső lett volna, nagyjából 1510 tonnás súllyal és 45 fokos szögbe a hegyoldalba vájva. A Nagy Babilon képes lett volna egy 600 kg-os lövedéket akár 1000 kilométerre is eljuttatni, ezzel Irak számára lőtávolba került volna Kuvait és Irán is. Egy kéttonnás segédrakétával felszerelt 200 kilogrammos műholdat is sikerült volna feljuttatni vele az űrbe. A fellövés költségei 1727 dollárra süllyedhettek volna kilogrammonként, ami csak töredéke a NASA 22 ezer dollár kilogrammonkénti költségeinek.
A projekt azonban rengeteg akadályba ütközött. A lövedék meghajtása volt a legnagyobb probléma, mivel a cső hossza miatt teljesen új megoldásokat kellett alkalmazni, mint a már létező ágyúk esetében. A másik probléma, hogy a fegyver működése esetén tálcán kínálta volna fel magát az ellenség légierejének. Képtelenség volt mozgatni, ha egyszer elsütik, mindenki tudja hol van. A fegyver „visszarúgó” ereje pedig óriási, 27 ezer tonna erejű lett volna, ami egy nukleáris robbanásnak felelne meg, rendkívül erős földrengéseket okozva. Az iraki kormány, és Szaddam Husszein azonban ragaszkodtak a fegyverhez, mert látták benne a potenciált a kémműholdak fellövése és a nagy hatótávolságú fegyverek bevetése területén.
1989-ben elkészült a Bébi Babilon, 45 méteres hosszával és 350 mm-es keresztmetszetével, ami 750 kilométerre volt képes eljuttatni egy lövedéket. Az alkatrészeket Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban és Olaszországban gyártották. 1990 márciusában Bull professzort lelőtték. A gyilkosság felderítetlen maradt, szemtanúk nem voltak. A rendőrség a helyszínre érkezve 20 ezer dollár készpénzt talált Bull lakásán. Többen a Moszadnak tulajdonították Bull meggyilkolását, mivel Izraelnek semmiképp sem lehetett érdeke, hogy Irak ballisztikus technológiája fejlődjön.
Irak pedig közben lerohanta Kuvaitot. A háború végén az ENSZ lefoglalta és megsemmisítette a Bébi Babilon-t, ugyanerre a sorsra jutott a Nagy Babilon számos komponense is. A megmaradt darabokat viszont kiállították a Royal Armouries Múzeum állandó kiállításán: két, egymáshoz csavarozott óriási acélcsövet, amelyek elég szélesek, hogy egy ember kényelmesen átkússzon rajtuk. A kiállításon látható két objektum az avatatlanok számára csupán két hatalmas fémhengernek tűnhetnek, de ezek a fémalkatrészek az utolsó megmaradt darabjai Gerald Bull örökségének. Kérdés marad, hogy a technológiának van-e jövője, mert számos kutatás elsőbbséget élvez vele szemben, már ami az űrutazást illeti, és mivel az iraki kutatás nagy része kárba veszett, nem biztos, hogy valaha is újra elővennék a terveket.
Egyes források szerint a szuperágyú 3-4 fejlettebb példánya is szolgálatba állt a második Sivatagi vihar során az iraki hadseregben, de erre nem találtak bizonyítékokat.
A témát "A szuperágyú" című film is feldolgozta.
Források: BBC, wikipédia, korkep.sk
