Egy sziget mellett rozsdásodik
A San Telmo sziget Panamában sokáig arról volt híres, hogy partjainál egy második világháborús japán tengeralattjáró roncs található. Ez a feltételezés egészen 2004-ig tartotta magát, mígnem Jim Delgado régész - jelenleg a Vancouver Tengerészeti Múzeum igazgatója - küldetést szervezett a környékre. Amikor meglátta a rozsdás roncsot rögtön tudta, hogy nem japán, és nem is második világháborús járműről van szó, de akkor miféle szerkezet lehet? 2 éves kutatómunka árán sikerült megtudni, hogy valójában ez a hajó a világ első tengeralattjáróinak egyike, az un. "Sub Marine Explorer", amely ráadásul megölte alkotóját.
Delgado kollégája kezdte a kutatást, aki talált egy 1902-es magazint, ami már azt állította, hogy a San Telmo sziget közelében van egy roncs. Később rábukkant a New York Times 1866-os cikkére, amely a város egyik folyójában történt eseményről írt. A cikk szerint Julius Kroehl - aki német-amerikai mérnök volt - feltalált egy olyan szerkezetet amivel a víz alatt lehet közlekedni.
Ki is volt Kroehl? Fiatalon 1838-ban a német hadsereg tüzérségi egységében szolgált, majd felszállt egy hajóra, amely sok emigránssal együtt őt is az Újvilág partjaira vitte. 1840-ben amerikai állampolgár lett. 1855-től mérnökként dolgozott és lenyűgözték azok a búvárharangok, amelyeket akkoriban hídépítéshez fejlesztettek ki. 1863-tól kezdve másfél évig harcolt az amerikai polgárháborúban. A haditengerészetnél víz alatti robbanóanyag-szakértőként szolgált, majd később a Louisianai mocsarakban felderítőként. Ott megbetegedett, és hónapokig ágyba kényszerült, de akkor gondolatai már egy olyan gép körül forogtak, ami hasonló a búvárharanghoz, de közlekedni is lehet vele a víz alatt és felhasználható arra, hogy az ellenséges hadihajókat észrevétlenül megközelítsék. Mire befejezte a terveket és visszanyerte erejét a haditengerészetet már nem érdekelte a dolog, mert a háború véget ért, és Kroehl projektje túlságosan költségesnek ígérkezett. A hadsereg akkor még nem ismerte fel az ilyen típusú harci eszközökben rejlő hatalmas lehetőségeket.
Kroehl tengeralattjárója technikailag megelőzte korát. A mérnök-feltaláló 1864-ben a Csendes-óceáni Pearl Társaság főmérnöke lett, ahol folytatta munkáját és két évvel később már az újságok címlapjára került a "Sub Marine Explorer" első szenzációs merülésével. 1866 Május 30-án, körülbelül 13.30-kor Kroehl három barátja kíséretében belépett víz alatti járművébe, és szép lassan eltűntek a habok alatt, majd fél óra feszült várakozás után ismét felbukkantak, és egy vödör hordalékot nyújtottak át a parton álló vezetőségnek, amit a folyó fenekéről hoztak.
A Pacific Pearl Company befektetőit lenyűgözte a demonstráció. Még ugyanebben az évben finanszírozták, hogy a szétszerelt "Sub Marine Explorer"-t vasúttal szállítsák el New Yorkból Panama karibi tengerpartjára. Abban az időben ez a vidék a bűnözés és a korrupció melegágya volt. 1866 december 8-án a hihetetlen szerkezet érkezése hozta lázba a környéket. Körülbelül hat hónappal később, a "Panama Star and Herald" arról számolt be, hogy lázas munka kezdődött, és Kroehl mérnök személyesen felügyelte a "Sub Marine Explorer" beüzemelését a szomszédos kikötőben. Néhány napon belül megkezdődtek az első búvárutak a Pacific Mail Steamship Company tulajdonában lévő szigetek partjainál. A missziók során több tonna igazgyöngyöt, kagylót és osztrigát gyűjtöttek be, ami sok ezer dollár értéket képviselt. Adódott azonban egy apró probléma, kezdett fogyni a legénység. Sajnos akkoriban nem ismerték a dekompressziós betegséget, amely akkor következik be, ha a nagyobb nyomású térből az ember túl hamar ér kisebb nyomású helyre. A felszínre jövetel előtt nem tartottak pihenőket, és ezért drága árat fizettek.
Delgadót és kutatócsapatát lenyűgözte a hajó technikai bonyolultsága. A dupla hajótest külső fele öntöttvasból készült, a belsőt pedig szegecsekkel összekapcsolt kovácsoltvas lemezek alkották. Hátul helyezkedett el a propeller, amit egy mechanizmuson keresztül izomerővel hajtottak. A 11 méter hosszú jármű 6 személyt tudott szállítani, a belső világítást gyertyák biztosították, tehát mint láthatjuk elektromos áram nélkül volt kénytelen működni szegény. A hajó alsó része ballaszt tartályként működött, lemerüléskor feltöltötték vízzel, ha fel akartak jönni akkor pedig kiszivattyúzták egy sűrített levegős tartály segítségével, amit természetesen merülés előtt fel kellett tölteni. Ugyanezt a tartályt használták arra is, hogy túlnyomást hozzanak létre az utastérben, ezáltal meg tudták nyitni két helyen a padlólemezt, és hozzáfértek az óceán fenekén lapuló kincsekhez. A merülés időtartama alatt persze rohamosan romlott a belső levegő minősége, amit vízpermet befecskendezésével próbáltak kompenzálni, ez segített megkötni a felgyülemlett széndioxidot.
1867 szeptemberéig a merülésekben résztvevő összes ember, és még maga Kroehl mérnök is meghalt. A következő - vagyis a legutolsó - dokumentált kísérlet két év múlva 1869 augusztusában történt, amikor is egy 11 napos időszak alatt 2 000 dollár értékű gyöngyöt hoztak fel a felszínre. Természetesen megint mindenki elhalálozott, aki részt vett a küldetésekben. Ezután az "ördögi gépet" egy védett öbölbe vontatták és sorsára hagyták.
Pontosan ez a zöld vizű öböl volt a San Telmo-i , ahol Jim Delgado 137 év után megtalálta a járművet. Bár a "Sub Marine Explorer" jól bírta a tenger ostromát, mára sajnos már kritikus állapotba került, ha nem mentik meg az utókornak, akkor nem sok minden marad majd belőle.
DER SPIEGEL nyomán
